Kristin rám pillantott majd zavartan próbálta rejtegetni telefonját. Csak kíváncsiságból előkerestem a táskámból a telefonom. Kissé csalódottan tapasztaltam, hogy minden változatlan. Se egy SMS, se semmi. Abból próbáltam erőt meríteni, hogy holnap fény derül mindenre. Elvileg. Remélem... Szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy mit írhat Kristin. Vágyódva néztem ki az ablakon hosszú percekig, de közben észre se vettem, hogy mennyire telik az idő.
-Jól vagy?Mit nézel annyira? –kérdezte Kristin
-Tessék? –kérdeztem zavarodottan
-Mit nézel annyira? Ki akarsz menni?
-Hát...Nem tudom. Most sehogy sem tudnék aludni, és nincs kedvem itt ücsörögni.
-Elhiszem. Kimehetünk sétálni egy kicsit. Látom rajtad, hogy totál össze vagy zavarodva.
-Menjünk.
-Jó...1 perc és jövök, csak felöltözöm.- mondta és bement a fürdőbe
Én is öltözni kezdtem, miközben azon gondolkodtam, hogy, hogy-hogy most kijön velem? Mert eddig nem nagyon mehettem sehova...Folyamatosan őrök vesznek körül, mintha veszélyben lennék... Kristin táskájában zizegni kezdett a mobilja. Átfutott a gondolat az agyamon, hogy megnézzem, ki hívja. De ebben a pillanatban Kristin kirontott a fürdőből és gyorsan előkereste a telefont, majd kinyomta. Tudtam, hogy azért nem vette fel, mert én is ott voltam. Aztán valakit tárcsázott.
-Ide tudsz jönni?-Most!-Aha.Beszélnem kell vele, aztán megyünk le sétálni és te is kellesz!-Jól van. Szia! –és letette
-Ki jön? –kérdeztem
-Joseph.
***
Joseph-el csak ketten voltunk a szobában. Kristin elment, de nem mondta hova. Hirtelen összerezzentem, amikor Kristin belépett a szobába és becsapódott mögötte az ajtó. Annyira el voltam merülve a gondolataimban.
-Mehetünk? –kérdezte Kristin
Bólintottam és 2 perc múlva már a hotel előterében voltunk. Én már talán megszokásból a hátsó bejárat felé fordultam, de Kristin hirtelen a kezem után kapott, kissé ijedt szemekkel.
-Nem arra megyünk. –szólt
Nem válaszoltam, csak mentem Kristin után. Csendben haladtunk Zürich utcáin. Eltelt legalább negyed óra, hogy senki sem szólt egy szót se. Egy parkba érkeztünk, ahol leültünk egy padra. Innen az egész égboltot látni lehetett. Eszembe jutott az az éjszaka, amit a szabadban töltöttem a koncert előtti napon... Persze tele volt kivetnivalókkal, sőt... De engem mégis teljes boldogsággal és mámorral tölt el az az emlék, amikor tudtam, hogy hamarosan látni fogom Őt... Csak mereven bámultam az égre, szótlanul.
-Bia, jól vagy? –kérdezte Kristin
-Persze...
-Csak olyan fura voltál. 20 perce bámulod az eget könnyes szemmel.
-Tudom.
-Nem megyünk vissza? Vagy még itt akarsz ücsörögni?
-Öhm. Nem. Mehetünk... –válszoltam
***
-Joseph! Te most felmész a többiekhez?- kérdezte Kristin, miközben a lépcsőn mentünk fel a szobához
-Igen. –válaszolt
-Bia, menj be, mindjárt jövök. –mondta Kristin, majd a kezembe adta a kulcsot
Így is tettem. Tudtam, hogy megint velem kapcsolatos dologról beszélnek...Elég egyértelmű. Csak az éjjeli lámpát kapcsoltam fel. Átöltöztem és befeküdtem az ágyba. Ábrándozni kezdtem, mint mindig. De most pár perc múlva mély álomba merültem, akaratlanul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése