Zoom dich zu mir - 2. rész

A csarnok hátsó, kifejezetten az érkező sztároknak és rengeteg alkalmazottjainak kialakított rész felé vezettek az őrök, ahol hihetetlenül nagy volt a nyüzsgés, felfordulás. A folyosón egyszerre körülbelül 50 ember volt. Mind amolyan munkaruhaszerű öltözéket viseltek. Férfiak és nők egyaránt. Egyszínű pólót és hozzáillő nadrágot viseltek, és szinte mindenkin volt ilyen bluetooth headset szerű készülék, amire állandóan szükségük is volt, hogy a munkájukat elvégezzék. Viszont feltűnően sok inges, öltönyös férfi és néhány kosztümös nő is akadt a folyosón. Gondoltam ők az ilyen főbb emberek. A folyosó kezdett elhomályosodni szemeimben a koncert előtti éjszakázás a csarnok előtt, az egész napi folyadék és rettentően kevés energia bevitel, a rengeteg rohanó ember és a levegőtlenség miatt. Pár másodperc alatt elsötétült a rengeteg mozgó alak és hirtelen erős fülzúgás és szédülés kerített hatalmába. Az engem vezető biztonsági őr éppen abban a pillanatban kapott el, amikor lábaim összecsuklottak és testem erőtlenül kezdett zuhanni a padló felé. A másik két őr segített az engem cipelő férfit bevezetni egy külön helységbe, ahol volt néhány szék, amire óvatosan leültettek. A lábaim az egyik felemelte, és alátolt egy széket majd lejjebb húzott, hogy inkább fekvő helyzetben legyek, mint ülőben. Különös volt, hogy tudtam és tisztán hallottam mindent, ami körülöttem történik. Csak éppen teljesen kimerültem, és még mindig sokkos voltam, ami pedig még jobban rásegített aléltságomra. Hallottam, hogy ketten kimennek a helységből. Az egyik azt mondta, hogy hoz pár dolgot, amire most szükségem van, a másik pedig azt mondta, hogy szól nekik. Az utolsó mondatot csak visszhangként hallottam, ájulásom miatt. Titokzatos volt és kérdéseket hozott elő bennem, a már így is üvöltő, megnyugvást nem hagyó gondolatok mellé. Vajon kiknek szól? Olyan volt mintha direkt nem mondta volna ki az illetők nevét, mert én is ott voltam. Hirtelen becsapódott az ajtó a két őr távozása következményeképp. Erre én zaklatottan felriadtam és sikítottam. Annyi stressz, fáradtság és sokkoltság volt bennem hogy valószínűleg ezek miatt sikolthattam. A biztonsági őr, aki ottmaradt velem, hogy figyeljen rám, most felugrott székéből és próbált szavaival megnyugtatni. Mondta, hogy nyugodjak, meg és hogy mindjárt hoznak vizet. Az első mondtatom az volt, hogy miért vagyok itt. Majd jött az a kérdés hogy hova akartak vezetni engem. A férfi csak faarccal nézett rám és nem mondott semmit. Kiabálni kezdtem, mert a többi fizikai és lelki bajom mellé már társult a riadtság is.

- Mondjon már valamit! –kiáltottam

- Nyugodj meg. Nem kell félned semmitől. De nem mondhatok semmit. –mondta, és ezzel le is akarta zárni a beszélgetést

- Mit nem mondhat el? Kérem, mondjon már valamit! Nem bírom idegileg! –erősködtem

Az őr továbbra is tartotta magát az előbb elmondottakhoz. Ami őrülten idegesített és aggasztott. Nagyon féltem, hogy mi ez az egész. Magamban azon tanakodtam, hogy mi a frászért akarnak engem valahova elvezetni, hiszen a fiúk már úgy sincsenek itt, mert holnap este megint koncerteznek, és hogy már biztos egy szállodában pihennek, mivel hulla fáradtak. Ekkor bevillant, amikor Bill rám nézett és mosolygott… Hirtelen azon kaptam magam, hogy ülök a széken és vigyorgok, mint egy elmebeteg. Komolyra fordítottam a tekintetem, az őrre szegeztem és újra kérdezősködni kezdtem.

- Most komolyan. Valami rosszat tettem? Vagy mi van? Mondjon már valaki valamit, kérem! –szóltam kétségbeesetten, könnyekkel teli szempárral

Az csak ült és zavartan elkezdte nyomkodni a telefonját. Ami láttán düh fogott el.

- Meg se hallja, amit mondok? –vetettem neki oda feltűnően dühösen és ingerülten

Újra szédülni kezdtem, mivel ismét sikerült felcukkolnom magam a már amúgy is sajnálni való állapotomban. Pár percig újból aléltan és erőtlenül feküdtem a széken, de most is tisztán észleltem mindent. Igaz, a hangokat ijesztően másképp és eltorzultan hallottam. A helységbe bejött egy férfi és mondta, hogy meghozta a vizet meg mindent, ami kellhet. Hallottam, hogy valaki egy tálba önt vizet és egy rongyot mártogat bele, majd kicsavarja. Gondolom ezt borogatásra szánja. Még pusmogtak párszor, de nem értettem, hogy miről. Ekkor ketten beléptek a helységbe.

- Na, ide hoztuk, mert a folyosón összeesett. –mondta az egyik őr, aki azt mondta, amikor távozott innen, hogy szól nekik

- Oké. Örülök, hogy sikerült kiszednetek a tömegből. –mondta egy mély férfihang, amit annyira eltorzultan hallottam, hogy képtelenség volt felismerni

- Mi is. Ha magához tér, akkor majd ellátjuk.

- Rendben. Vigyázzatok rá. Majd szóljatok, hogy mikor jöhet Kristin. –mondta a férfi

- Persze. –válaszolták az őrök

Becsukódott az ajtó. Hirtelen valami elnyomott és azt hiszem elaludtam.

***

Káromkodásra ébredtem.

- Mi a k*rva élet van ezzel az szarral? –mondta az egyik őr idegesen

– Na végre! Tetves ablak. Azt hittem sosem nyílik ki.

Kinyitottam a szemem. Már nem ugyanabban a kis helységben voltunk. Ez inkább egy orvosi szobára hasonlított. Ágyban feküdtem. Az egyik őr mosolyogva nézett rám, amikor meglátott éledezni.

- Azt hittük sosem kelsz fel. –mondta az egyik kedvesen

- Elaludtam? Mennyi ideig? –kérdeztem

- Nagyon kimerült lehetsz. Kb. 2 órát aludtál.

- Az szép… –reagáltam

- Már akkor is ide akartunk hozni, amikor összeestél, de akkora tömeg volt, hogy nem tudtunk volna idehozni.

- Aha. –válaszoltam kissé kedvtelenül

- Tessék. Igyál. Víz, és itt van kaja is. Enned is kell! –mondták

- Jól van… öhm… köszi. –mondtam, majd elkezdtem inni és enni, miután leszedtem a homlokomról a borogatást, amit az őrök rám raktak.

Amikor befejeztem bejött egy 20as évei végén járó nő. Kosztüm féle öltözék volt rajta, fekete magas sarkúval, ami szerintem volt legalább 15cm magas. A haja ki volt engedve, nagyon szép barna árnyalata volt, amilyen korábban még nem láttam. Szeme halványan volt kifestve zöld szemhéjpúderrel és fekete szempillaspirállal. Kedves arca volt és mosolygott.

- Á, szia! Kristin Wanz vagyok. Téged hogy hívnak? –mutatkozott be és kérdezte kedves hangon

- Ööö, Bia vagyok. Miért kérdi? Miért vagyok itt? 

- Pont erről szeretnék beszélni. –mosolygott sejtelmesen

- Szóval? Miért vagyok itt? Mit akarnak? –kérdeztem

- Nos. Azt nem árulhatom el. De nem kell félned semmitől! Ne aggódj és ne gondolj semmi rosszra! A lényeg hogy most velünk jössz egy hotelbe és ott kipihenheted magad. Én egy szobában leszek veled. Aztán holnap reggel velünk jössz repülővel Zürichbe.

- Mii? Jézusom! Minek mennék én oda? Miért menjek veletek? –kérdeztem halálra rémülve

- Figyelj, ezt én tényleg nem árulhatom el. Amúgy sem tőlem fogod megtudni… de nem kell félned, hidd el! Ha valami rosszat akarnánk, akkor elvennénk a telefonod és nem vinnénk, egy hotelbe ahonnan bármikor bárkit fel tudsz hívni. Igaz, hogy arra kérlek, hogy erről ne beszélj senkivel, mert nagyon nem lenne jó, ha az egész világ megtudná, főleg neked. De megígérem, hogy ha bárki bármikor bánt, akkor hívhatsz bárkit! Szóval hidd el nem fogunk bántani! Nem akarunk semmi rosszat! –mondta

- De, de… ezt az egészet nem értem. Miért én? –válaszoltam miközben szemeimből előtörtek a könnyek melyek hamar végigfolytak arcom vonulatán

- Jaj, kérlek, ne sírj! Hidd, el semmi okod sincs a szomorúságra! Ha megtudná, hogy sírsz, szörnyen érezné magát… Bízz bennem, ne aggódj! –mondta nyugtatólag

- Ki? –kérdeztem zaklatottan

- Nem mondhatok semmit. Már így is sokat mondtam… Tudom, hogy most nagyon rossz neked, de majd ha megtudsz mindent, akkor… -nem fejezte be a mondatot

-… akkor mi? –kérdeztem keservesen

- Nem mondok semmit. Gyere, menjünk. Már kint vár a kocsi.